Ó Pohár!
Te, ki szomját oltottad éltető nedűddel
Minden száraz szájú szomjazónak!
Reményt adtál a sivatagi utazóknak!
Te, ki kecses alakoddal rabul ejtettél minket,
most mégis szilánkos tested darabjaiban
látjuk magunk, s árnykép már csak sziluetted.
Ó Pohár!
Teádnál finomabb még soha nem ért szájat,
Finom ívű ajkaddal fogunk koccant már párat,
De megbocsájtunk most utóbb Néked,
Mert nyelvünk soha többé nem lehet Véled,
Most végső búcsút veszünk, sírunk is talán,
De szívünkbe remény költözik, tán megtaláljuk
Utódod, egy új kor hajnalán.
