-Tudod, Kicsim, ez az új gép nagyon gyors – mondta izgalommal átitatott hangján a fiú – Mióta megvettem bele az új RAM-ot és ezt a négy magos processzort, csak úgy hasít! – tette hozzá, belehevülve mondókájába.
Keze tébolyult pók módjára vonaglott a billentyűzeten, szemét egy pillanatig sem vette volnale a monitorról. Amaz csöndes egykedvűséggel ontotta magából a vibráló képsorokat, valami újabb PC játék véres-fröcsögős képei villantak fel egymás után – meg kell hagyni, HD minőségű – kijelzőjén. A fiú azonban meg sem várta kedvese válaszát, máris újabb információ-özönnel szolgált hallgatósága részére.
-Tökre megérte költeni rá, végül is alig került többe, mint negyvenötezer, amúgy kilencven ropi lett volna, de a régi gépből eladtam a lejárt garanciás alkatrészeket és azoknak az árát toltam bele ebbe. Úgyhogy most királyság van, majd töltök le Neked is valami aranyos játékot, aztán majd játszol vele, meg filmet is tudunk nézni, mint a moziban! Jó, nem?
Felelet most sem érkezett, de az akciódús játék pörgős menete amúgy is annyira lekötötte a fiú figyelmét, hogy ha egy szárnyas vízidisznó repül be az ablakon, és a Singing In The Rain éneklése közben csökött kis lábaival őrült canossa-t jár, az se váltott ki volna egy röpke oldalpillantásnál nagyobb reakciót belőle.
Az őrjöngés kezdett a tetőfokára hágni, vadul kattogott az egér, elgyötört gombjai sírtak, könyörögtek egy kis nyugalomért, a fiú a játékkal, a billentyűzet gombjai először egyéni, később a csoportos öngyilkosság gondolatával játszottak.
-Hú, még ezt a főellenséget kinyírom, aztán ígérem, abbahagyom, és nézünk egy filmet, jó, Cica? – csicseregte hátra sem fordulva főhősünk, és a válasz hiánya kezdett valami furcsa, bizsergő érzést kelteni a fiú agyának tudatalattit szabályozó részében, azonban a játék brutális erővel követelte magának az eme agylebeny feletti kizárólagos uralmat, így a satnya, erőtlen kis gondolat szűkölve hátrált meg a kegyetlenség láttán, és elhatározta, hogy köddé válik. Legott úgy is tett. Nem maradt hát más, csak a csend, illetve a csendet megszakító gránátrobbanások, pattogzó lövedékek sivító hangjai és néha egy-egy halálhörgés. Idilli volt a hangulat, ám újabb furcsa érzés kezdett körvonalazódni a fiúban, egyfajta nyugtalanság.
- Édes, mindjárt vége, megkeresnéd addig azt az új filmet? Amit múlt héten vettünk? Én mindjárt csinálok popkornt és öntök kólát, jó?
Reakció továbbra sem érkezett. A Nyugtalanság sikeresen fészket vert a fiú agyában, diadalmasan tűzte ki zászlaját a tudatalatti ormára, és most gőzerővel készült a tudatos Én kővárának bevételére. A játék minden erejét, felbontását, gyönyörű grafikáját bevetette a küzdelemben, ám a fokozódó harcban a Nyugtalanság behozhatatlan előnyre tett szert tömegpusztító fegyverével, a Csenddel. Végül emez győzött, főhősünk karaktere ocsmány halálordítások és vérzuhatag közepette kimúlt.
-Kicsim, megkerült a film? – nincs válasz, a fiú észhez tér és körbenéz. – Kicsim? – semmi reakció.
-Kinnt vagy a konyhában? –kérdi most már aggódó hangra váltva a fiú, tudata hátsó zugának égett szagról küld jelentést az orra.
-Odaégettél valamit?
Semmi. Az égett szag egyre határzottabban követel magának helyet. A fiú végre tudatosítja magában a szag jelenlétét, forrását kutatja. Lepillant a mellette lévő székre. Füstölgő, kiégett, egy-két szikrát pattintó szilikon- és dróthalom. A barátnője. Jutányosan vette, az előző alkatrészeit becserélte, így sokkal olcsóbban jutott hozzá ehhez.
-Úgy látszik, mégsem volt olyan jó vétel… - morogja magában dühösen, miközben zacskóba rakja és a szemetesbe hajítja egykori párja maradványait.
