Április bolondja pörögve ontja
színes virágszirmait,
A Nap fénylő sugara meleg bársonyba
vonja a világ idomait.
Lusta tavaszi Szellő kóricál e vidám kis
világban,
Bepillant minden zeg-zugos ébredező fa
odvába.
Rávillantja minden élőre pajkos
mosolyát,
S egy rét széli házikó felé veszi
kelekótya útját.
A házban csak a Csend honol, és
senki más,
Csend az, ki egy magányos, kósza
látomás.
Látja ezt a Szellő, s sárga virág magjait
behordja,
Boldogság-palántát ültet minden szürke
virágládába.
A Csend csak hallgat, néz bánatos barna
szemmel,
S Szellőnk puha érintésére felébred benne
az Ember.
Körbenéz a természet gyermeke, csodálkozik a
kinti ébredésen,
Barna szeme megakad a Szellőn, e pajkos, kedves
teremtésen.
Egymásra néznek, elvesznek egymás
szemében,
S a Szellő tovalibben, mosolyogva leli kedvét
emberében.
Ám dolga támad a Szellőnek, tova kell
szállnia,
Bánatos búcsút lehel selymes virágszirommal az Ember
homlokára.
Csillagok világlanak most már Emberünk arcán,
cseppnyi szomorúsággal most a tornácon áll
Bánat helyet csak nézi, ahogy kedves Szellője
messzi tovaszáll,
Búcsút int neki,
és érzi, él, élnie kell, a világ csak rá vár,
S benne felfedezésre váró csoda mindenki.
