Őrült vagyok? Lehetek.
Ostoba kis gondolat vetett magot fejemben
küzdök vele, tévelygek gondolatim kertjében.
Elkapott a pillanat, elvesztem egy perc alatt,
mint akkor, mikor még azt hittem, tudom mit teszek,
de azt nem, ha megteszem, elveszek.
Most nem akarok harcolni.
Csak el akarok tévedni, eltűnni, a fényes létbe zuhanni,
átadni magam ennek az enyészetnek,
mi akkor nem vihetett el.
Most csak ez kell. Ez vigyen el, örökre.
Ez, és semmi más, ez nem csak látomás,
ez ízlel, ez szaggat, ez húsomat harapja,
az egész lényemet akarja, és én,
én bátran lököm oda neki martalékul.
Szívem puszta kézzel tartom szomjazó szájához,
hogy éltető erőmet magába igya,
hogy szellemem szabadon repítse végre
szélnek könnyű szárnya, testemtől megszabadulva
adjam át magam e számomra mégis oly kedves érzésnek,
mit akkor rothadó almaként löktem félre,
mert akkor saját magam csaltam meg.
Most kell, most ez kell nekem, ez szabadíthat csak fel,
ez engedhet át önnön létezésem óriás kapuján,
kapuőr ő, s szívem a kulcs hozzá, bent is ő van,
csak ő, csak ő.
Őrült vagyok tehát? Lehetek.
Lehet, hogy bomlott elmém csupán
képzelgések ingoványos talaján
fogja kezem és vezet,
s amit látok, az nincs is talán.
Akkor inkább maradok Őrült.
