Rózsaszín ég alatt a zöld fűben békésen ülök,
Pisszenés sem hallik, köröttem csend a nagyvilág.
Amott erdõ, a néma fák közt csak a semmi áll,
Sötét és sűrű, végtelen és korhadó tartomány.
Fűszálat simítva előttem régmúlt idõ ködlik fel,
Megfakult fénykép széleit a múlt emészti el.
Barnás az emlék, repedő, ósdi műtárgy csak előttem,
De dallama fülembe cseng, mindig mutatva mit tettem.
Régi-régi ének ez, idõs kis melódia,
Szövegét újra érteni kezdem, arcomra merengés ül,
Elmerülök benne, puha bársonyként fogad magába,
Hangulata megint magával ragad, hiszek a csodában.
Kezemben már a dallam, többé el nem szökhet tőlem,
Örökre fejembe zártam, körbe járhat bennem,
Kiutat ha nem talál, tán velem lesz örökre,
Én akkor is csak ülök az ég alatt, fűszálat tépve kezembe.
