Tegnap délután egy kávézóban találkoztunk, valahol a Nagykörúton. Rég nem láttuk egymást, várakozással teli izgatottság uralkodott bennem, ahogy kintről megláttalak az üvegtáblán keresztül, akkor érkeztél Te is, épp kabátodat vetetted a szék kopottas támlájára. Nem változtál, eltekintve a mindig borotvált arcodon elterülő borostától. Egészen karakteres lett tőle az arcod.
Belépek, s egyből kiszúrsz, jössz felém kezedet nyújtva. Kölcsönös örömünk a viszontlátásnak szól, s őszinte. Leülünk, és a fiatal pincérlány, mintha csak ránk várt volna, ott terem és felveszi rendelésünket. Én a szokásos korsó Sopronit kérem, Te azonban csak egy feketét, két cukorral. Rögtön tudom, hogy valami nincs rendben körülötted, de nem teszem szóvá. Változunk.
Míg a pincérlány, aki mellesleg feltűnően csinos (egy pillanatra elgondolkozol a lehetőségen, hogy leszólítod, elkéred a számát, valahogy felhívod magadra a figyelmét, szánalmas, tudod, de az én szememben is látod a lehetőséget felcsillanni), kihozza a rendelést, váltunk pár szót. Hogy vagy, mi történt veled, a barátnőd (annak már vége), az enyém (annak is), új kapcsolat a láthatáron (már benne is vagy), nekem semmi. Család jól van, a munka sok, a pénz kevés. Általános témák, szürke hétköznapok egymásutánjaiba süppedünk hamar és témánál is vagyunk. Megjön a söröm (öröm a söröm), klasszikus söröskorsóban kapom, mint amilyen az igazi szocreál, vörös műbőrborítású székhez és a falat borító undorító és meghatározhatatlan színű mű-lambériához illik. A falról már csak egy „Élmunkás emlékérem” tacepao hiányzik, hogy teljes legyen a kép. A kávéd viszont Dallmayer csészében kapod, fehér hollóként virít a csészealj az asztalon, szokatlan ez itt. De hát, ők is változnak.
Beszélgetünk. Szeretsz velem beszélgetni, mert nyitott vagyok mindenre, a világra, Rád. Meghallgatlak, elmondom a véleményem, melyet megfogadsz, ha akarsz. Fáradt vagyok, belül kiégetett az aznap, de míg Téged hallgatlak, oltani tudom az izzó zsarátnokot problémáiddal. Megrágom őket, aztán kiköpöm a végeredményt, mely csak nyálas-húspép, Te mégis óvodásként örülsz neki. Arcodon a mosoly fakó, de teljes. Csak mondod, és én szívesen hallgatom, de nem veszed észre magad, ahogy lassan a világ baját idézed fejedre. Pénz – csak ez mozgatja a fantáziádat. Unalmas, tudod? Hallgatom, mert a barátom vagy, bólogatok, mert szeretlek, szeretem az embert, aki benned élt, mondd, hol van?
Kevés a pénz, sok a meló. Bólogatsz, mikor mondom Neked, hogy én is és még vagy tízmillió ember így van ezzel ebben a tetves országban. Tetves, igen, így mondom Neked, tetves, de szeretjük. Mert magyarok vagyunk. Már ha ez jelent valamit. Nekem igen. Bólogatsz, de látom, hogy csak a saját bajod érdekel. Mi van Veled? Nincs elég pénzed a barátnődet moziba vinni, nincs elég pénzed új ruhát venni, nincs elég pénzed erre, nincs elég pénzed arra. Mintha a pénz valamiféle benzin lenne, nélküle még levegőt sem veszel, nem létezel, láthatatlan vagy az emberek számára. Gondolod Te, de én próbálok rávilágítani, hogy bazdmeg, én itt vagyok, látlak. Nem érted, nem értem.
Nyamvadsz, mert a nő tekeri a fejed erre-arra. Mondom Neked, ne törődj vele, hagyd, hogy elfogadjon olyannak, amilyen vagy, ha nem, akkor mit kerestek egymás mellett? Nem ilyen egyszerű az, vágod a fejemhez, mintha anno nem együtt csajoztunk volna, nem beszéltünk volna meg mindent s nem értettünk volna mindenben egyet. Hallgatok. Szememben a csillogás semmit nem árul el. Nincs is bennem semmi. Ehhez nem tudok hozzászólni, falnak beszélek, a véleményemre voltál kíváncsi, elmondtam, nem kellett. Megoldani nem tudom, nem fogom a problémád. Meghúzom a söröm, sokadszor. Mindjárt az alján vagyok. Rendelek még egyet.
Kérsz? kérdem, de fejedet rázod. Unottan kavargatod a zaccot csészéd kávéfoltos alján, máshol jársz. Visszarángatnálak, de figyelmem leköti a szemezés a pincérlánnyal, akihez épp akkor lép oda egy srác, valószínűleg a fiúja, legalábbis idegenek nem szoktak csókolózni csak úgy.
Megjön a söröm, meghúzom. Folytatod, ahol abbahagytad. Még érdeklődve hallgatlak, új erőt gyűjtöttem, beszállok, harcolok, hogy megmutassam, nem olyan rossz a világ, harcolok, mert majdnem elhiteted velem, hogy saját kardom az ellené, inkább dőljek bele. Nem teszem.
Sokáig küzdünk még. Elfáradok, belefáradok. Te is, látom az arcodon. Vigasztallak, lesz valahogy, segítek, jó szóval, meghallgatlak, csak szólj bármikor. A csajt meg hagyd a francba, jó ember vagy, találsz hozzád illőt, klisé, igen az, Te is tudod, hogy szar ez így, de megnyugtat. Arcodra kiül a régi ember, végre, ezt vártam, kár, hogy indulunk. Fizetek, meghívtalak. Elfogadod.
Felveszed a kabátod, kezet fogunk az utcán. Valamit még vársz, én is. Nem jön a szó. Majd hívlak, majd írok smst, e-mailt, találkozzunk többet eztán, igen, jó lenne, olyan jókat beszélgetünk. Aztán Te erre indulsz, én arra.
Eszembe jut, miért csak 5 havonta találkozunk. Ezért. Mert változunk. Tanulunk egymástól. Most én Tőled. Semmi lettél, ezt gondolod magadról. Kirángatlak belőle. Neked jobb, nekem is, mert segítettem. Magamon is. Hogy hogyan? Változok. Egész leszek.
