Egyszer végleg átrendeztem a szobámat. Addig is el volt dobozolva minden, de valahogy még nem volt az igazi. Erőt kellett gyűjtenem hozzá, sokat, már-már Spartacus-i küzdelmet folytattam önmagammal. Viaskodtam, mert sok volt a doboz, túl sok, nem éreztem késznek a fejem. Aztán seggbe rúgtam saját magamat. Felálltam és nekiláttam.
Először a felül lévő dobozokat nyitogattam ki, ezek már a költözés után kerültek ide. Egyenként szedtem elő törékeny tartalmukat. Tetejükön még nem volt annyi por, illatuk megcsapta orromat, friss emlékeket idéztek fel. Tűnődve néztem őket, forgattam kezeimben, próbáltam megérteni őket. Utóbb rájöttem, feleslegesen, kevés volt belőlük, túl sok minden nem kötött hozzájuk. Nincs jelentőségük. Persze egyet-kettőt visszaraktam: ezt azért, mert tetszik, ezt azért, mert mégiscsak kedves nekem. A többit szanáltam, egy erre a célra tartogatott dobozba.
Miután ezekkel végeztem, szépen visszaragasztottam tetejüket, ráírtam, mi található bennük, és levittem az alagsorba. Szépen elrendeztem őket, kifele menet még rápillantottam a régebbi dobozokra. Vastagon ült rajtuk a por. Nem is értettem, miért tárolom őket, hisz nem vagyok rájuk kíváncsi. Persze, néha előkapok belől ezt-azt, ha a helyzet úgy kívánja, de rögtön vissza is rakom, nincs idejük levegőzni. Inkább másnak adom őket.
Következett a neheze. A költözésből származó dobozok. Itt megint megálltam egy kicsit. Van-e hozzá kellő erőm, hogy ezeket kinyissam? Van. De akkor is lesz, mikor tartalmukkal szembesülök? Mikor szemközt találom magam a valósággal, a tárgyakkal, amikről eddig nem vettem tudomást? Akkor mit csinálok, ha hirtelen fejemre szakad a hegynyi doboz-halom és maga alá temet? Ha valami olyat találok, ami megvág, megsebez, rám esik és eltöri valamimet? Mi lesz akkor? Ki segít? Ezernyi kérdés röpködött a fejemben ám válasz egy sem. Akkor kellett kitalálnom, magamnak, magamtól.
Végül úgy döntöttem, nem gondolkodom tovább, nekiállok, fejest ugrok, majd akkor agyalok, ha elérkezek a problémához. Kinyitottam az első dobozt, melyből rögtön savas gőz csapott arcomba, savanyú szag, keserűség és harag szaga volt ez, reflexből csuktam vissza. Megijedtem. De elkezdtem, nem volt választásom, végig kellett csinálnom. Újra kinyitottam, nem törődve a bűzös kipárolgással a doboz mélyére tekintettem, és megláttam a maró áradat forrását. Alaktalan massza volt, mely szemem láttára vált a szabad levegőn semmivé. Ilyen egyszerű volt. Csak egy pillanatig fájt, aztán a semmi.
Kinyitottam a következő dobozt, amiből most gyilkos csápok csaptak ki, végigszántották arcomat, véres nyomot hagyva maguk után. Rettenetesen fájt, de folytattam, a csapkodó lényt ragadtam meg, kiemeltem, magamhoz rántottam, próbáltam csitítani s lám: ijedt plüssmacivá vált. S ez így ment, dobozról dobozra, nem tudom ma sem, hogyan volt ennyi bátorságom kinyitni mindegyiket, végigmenni egytől-egyig az összesen. Mindegyikben volt egy démon, egy belső ellenség, melyet én kreáltam azzal, hogy hagytam poshadni őket egyedül a sötétben. Nekem kellett megküzdeni velük. Számtalan sebből véreztem, néha már sírtam, toporzékoltam, nem akartam folytatni, de hajtott valami, talán a becsvágy vagy a büszkeség, hisz egy tőről fakadnak, nem tudom mi volt, de egyszer csak vége lett. Csend lett, köröttem mindenütt kinyílt dobozok, szerteszét heverő gondolat-emlék-tárgy foszlányok, átalakult semmiségek. Csak én voltam élő, én léteztem, vagy talán én sem. Talán semmi nem volt ott.
Végül magamhoz tértem, elmentem bekötözni sebeimet, másodjára már gyorsan ment, fájdalom és vér nélkül, és nyomtalanul gyógyultak. Visszaódalogtam a szobába, és elkezdtem a maradékot átválogatni. Sok mindent ki kellett dobnom, mert még mindig veszélyes volt, egy-két karcolást még mindig ejtettek, de komoly sérülésre már nem számítottam, így viszonylag gyorsan és könnyen ment a dolog. A felesleget levittem a kukába, ami kellett, azt visszacsomagoltam, akkurátusan rájuk írtam, mi találtható bennük, aztán irány az alagsor. Egy-két dolog fent maradt, ezeket kiraktam egy polcra, okulásképpen. Szépen elrendeztem a bútorokat, kitakarítottam, letöröltem a port, felfényeztem a padlót.
Szép lett a szoba. Tágas, vidám, napfényes. Mindig is ilyet akartam. Jól érzem magamat benne. Már jó ideje lakok itt, egész megszoktam. De arra a napra, bár ködbe vész, emlékezni fogok. A nap, amikor szembenéztem a dobozaimmal, a démonaimmal, önmagammal. Ez a nap nem a sebek napja és nem a fájdalomé. Ez a nap valami újnak a kezdete volt számomra. Azóta élek.
Most mennem kell. Csengetnek az ajtón. Már jó ideje nem fogadtam vendéget, itt az ideje, hogy valakit körbevezessek.
