Poros kis terem mélyén ülve,
pozdorja székem cseppet sem lágy ölén,
köröttem testetek nyers hangjai
átjutnak a por sűrű ködén.
Lassan telik az óra, mutatója
kínlódva szeli a teret,
tikk-takk, tikk-takk, leüt egy fejet,
suhogva szárnyal az unalom,
ólmos hímport szór szemünkre
az álom alkotta uralom,
rabszolgái vagyunk, pörölyként súlyt fejünkre,
tőlünk szívott erőtől duzzadó súlyos ökle
álomföldbe döngöl.
Csend van. Nesz se hallik.
Az óra is megállt, álmodik valamit,
mély a hangtalanság kútja.
Álmodunk.
